fbpx

Mű vész

Al Mate: ÁLOMKINCSTÁR - Kényszerleszállás

Már az álom elején nyilvánvalóvá vált, hogy álmodom, mert repülőn utaztam, s a felszállás nem a megszokott módon történt. Az utasszállító repülőgép kicsit kisebb volt a szokásosnál, úgy 40-50 személyes lehetett. Az utasterminálból gyalog lehetett megközelíteni, úgy parkolt néhány méterre az épülettől, mintha csak egy busz lenne. A beszállás az utasok kénye-kedve szerint történt, akinek eszébe jutott felszállt a gépre, néhányan előbb, mások később szállingóztak. Közben folyt a gép műszaki ellenőrzése, meglazult oldallemezek csavarjait húzták meg, folyadékokat töltöttek fel.
- Azért később elindulunk? - kérdeztem.
- Nyugi, nemsokára indulunk - válaszolta a kapitány. - Addig is talán üljön le.
Felszálltunk végre, de nem volt egyszerű. Valahogy a tolóerő nem volt megfelelő, ezért a gép nem tudott kellő magasságra emelkedni. Elértük a repülőtér határát, de a gép még mindig csak 5-10 méter magasan szállt, földközelben. Bejutottunk a városba, a bérházak közé, s bár egy széles sugárutat választott a kapitány, a házak teteje jóval a repülő fölé tornyosodott. Ráadásul az út szűkebb lett, s a jobb szárny bele is ütközött a kirakatok előtti árkád oszlopainak egyikébe. Nem tört le, de egy kúp alakú alkatrész a szárnyról, ami a sugárhajtóművek elején szokott lenni, lepattant, s elgurult.
- Nyugi - mondta a kapitány -, nincs nagy baj, de a biztonság kedvéért leszállunk és megkeressük.
Így aztán kényszerleszállást hajtottunk végre. A leszállásra egy széles tér tűnt a legalkalmasabbnak, ami viszont tele volt villamossínekkel. Mint kiderült, a Moszkva téren landoltunk, nagyjából ott, ahol most a 17-es villamos megállója található. Mindenki kiszállt, a személyzet és az utasok egy része elindult megkeresni az elgurult fémkúpot, mások az újságos bódé és a büfé felé vették az irányt. A BKV azonnal kezelni tudta a helyzetet, a villamosokat más sínekre irányították át, ettől azonban olyan sűrűn jártak, hogy nehéz volt nem elüttetnünk magunkat az egyikkel. A kúp közben egy kiskutyává változott át, minduntalan elszaladt, próbáltuk bekeríteni és elkapni. Ez végül pont nekem sikerült. Többen odajöttek, simogatták. A kutyus egy kis palotapincsi volt, s a nyakánál megfogva, ahogy az anyja szokta kölykét, tartottam a kezemben.
- Olyan aranyos! - mondták többen.
- Most mit csináljak vele? - kérdeztem a légikisasszonyt. - Vigye a gépre, majd a kapitány tudja - válaszolta. Mielőtt felszálltam volna, észrevettem, hogy a repülő egyik futóműve, ahogy kilép a gép törzséből, egy körbefutó lángtól begyullad, s tűz üt ki. A réseken látszott, hogy az alsó rész belül már lángokban áll. Füst tört elő a géptestből, s ennek hatására a gépen maradt utasok is kiszálltak. Feltűnt, hogy semmi felfújható gumicsúzda, semmi pánik, ott volt egy lépcső az ajtóban, amin szép nyugodtan elhagyták az utasteret.
Odamentem a kapitányhoz, aki a gép orránál állva a fejét vakarta. Kezébe nyomtam a kiskutyát, s azt mondtam neki: - Ebből ma már nem lesz repülés.
S azzal a Csaba utcai lépcső felé vettem az irányt, majd a Hajnóczy József utca felé távoztam a helyszínről.