fbpx

Mű vész

Alekszandr Petrovics (szerző: Szatmári István)

AlexandrPetrovics

Az emberek mindenütt, de Oroszországban kiváltképp imádják azokat, akik azt állítják magukról, hogy természetfölötti, megmagyarázhatatlan képességekkel rendelkeznek, a javasasszonyokat, jósokat, boszorkányokat és természetgyógyászokat. Annál népszerűbbek, minél magabiztosabbak, arrogánsabbak és szuggesztívebbek. A tudomány ráadásul ma már nem elsősorban arról híres, hogy megmagyarázza, hogy mitől is villámlik, meg dörög, hogy megmondja mit kell tenni, ha torokgyíkos a gyerek, s rámutat, hogy nem a tömjénes füstölő segít, hanem egy injekció.

A tudomány, a józan ész ma már nem mond ellent sokak hitének.
Pontosan a tudomány beszél olyanokat manapság, hogy a DNS egy megírt szöveg, vagyis valamennyiünk minden sejtje egy, az lény összes tulajdonságát tartalmazó szövegkönyvet hordoz, hogy ősrobbanás az eredője mindennek, vagyis az egész világegyetem, s mi mindannyian egy kiterjedés nélküli pont robbanásszerű tágulásának maradványai és következményei vagyunk (jövünk a semmiből), hogy az atomok, amelyekből minden áll, többnyire anyagmentes energiacsomók, s hogy az egész Föld az üres terek elhagyásával elférne egy kiskanálban, vagyis a világmindenség egy LEGO játék, melyet energialabdacsokból raktak ki, hogy a kvantummechanika arról szól többek közt, hogy egy atom egyszerre képes lenni több helyen, hogy a világmindenségben annyi Nap szerű csillag van, amennyi homokszem a Föld összes strandján, s.t.b. s.t.b. Vagyis egy becsületes ateistának igencsak megnehezült a dolga, ha a józan eszével szeretné megérteni, s megmagyarázni, hogy miben is vagyunk, s ha nem hajlandó elfogadni, hogy valaki ezt nagyon átgondolta, mielőtt megcsinálta. Nehéz belátnia, hogy az, hogy valami, ha alkalmazkodni képes, s rengeteg az ideje, még nem magyaráz meg semmi igazán lényegeset. Hogy amikor azt mondja, hogy „Természet”, nem igazán tudja, miről is beszél. Meg kell értenie, hogy nem tudjuk a leglényegesebbet – mi az, hogy Élet. Hogy maskarába öltözött handabandák hókuszpókuszának és gyermeteg meséinek elutasításából nem következik, hogy azoknak nincs esetleg mégis valamiben igazuk.
Vagyis veszélyes dolog manapság egy becsületes ateistának a tudományra hivatkozni.

Alexandr Petrovics Moszkva központjában bérelt egy szobát egy hivatal földszintjén. 2-3 ember mindig üldögélt az ajtaja előtti székeken. Hogy ne hallatsszék ki a folyosóra, hogy mi történik benn, folyamatosan szólt a szobában egy falon lógó rádió. Volt ott egy íróasztal székkel, ahol ő ült, egy szék az asztal oldalánál, ahol a beteg ült, volt egy szekrény, s egy magasított fémkeretes vizsgálóasztal, ahol a gyógyítás folyt. Inas, energikus középkorú férfiember volt Alexandr Petrovics, mindig tiszta fehér köpenyben. Mosolya barátságot sugárzott, optimizmust, elfogadást és megértést, mindenféle bizalmaskodás és tudásfölény éreztetése nélkül. Az első találkozáskor beszélni kellett, hogy ki vagyok, hogyan kerültem hozzá, miközben – elmondása szerint – ő ráhangolódott a páciensre, s képes volt egy-két perc után látni, miből is van összerakva a delikvens, s hogy mi játszik rosszul a szervek, szövetek zenekarában. Hogy hol kell beavatkozni, hogy helyreálljon az összhang.

Ha úgy gondolta, lehetséges, és van értelme a közös munkának, akkor megbeszélt a beteggel egy időintervallumot, amikor rendszeresen járni kellett hozzá. Ez többnyire két hét volt, mialatt napi rendszerességgel fel kellett keresni. Mindenkinek vinni kellett egy saját lepedőt, ami egy zacskóban bekerült a szekrénybe. A szolgáltatás ellenértéke többnyire a betegre volt bízva. A kapott összeget ő általában soknak tartotta. Meg kellett vele küzdeni sokszor, hogy elfogadja. Nehéz volt legyőzni az önzetlenségét, s elszámolni vele.
Nem vállalt el minden problémát. Nem mondta azt, hogy képes csodát tenni. Nem garantált gyógyulást.
A gyógyítás a következőképp zajlott: a beteg megszabadult felső ruháitól, lepedőjét a vizsgálóasztalra terítette. Felfeküdt. Egy ideig nem történt semmi, csak a rádió szólt hangosan. Bizakodó várakozás volt a levegőben, s valami időn kívüliség. Ő a székén ült mélyen magába roskadva. Néha mozdulatokat tett a kezével, de jobb volt nem figyelni rá a befelé fordulás áldott pillanatai alatt. Aztán a vizsgálóasztalhoz lépett, s ott munkálkodott úgy, hogy nem ért egy ujjal sem a beteghez. Megkérdezte tőle, hogyan érzi magát. Általában ilyenkor jelent meg az ember mellkasában kisebb nyomás, s szájában egy sós-savas íz, mint amikor gyerekkoromban a nagy lámpaelem elektródáit a nyelvemhez érintettem. Nem volt jó érzés, de kifejezetten rossz sem. Kb. 15 percig tartott a dolog, először hasra, majd hátra feküdve. A felöltözés után csinált néhány csontkovácsi fogást, de látható volt, hogy nem igazán szakmája a manuális terápia.
Az első hét vége felé érezhetően megnőtt az ember energiája. Nem fáradt el. Kihúzta magát. A második hét végére már nem járt, hanem pattogott. Jobban aludt. Ha nem tudtad felkeresni, mert máshol voltál, s ha nagy volt a baj, fel lehetett hívni, megbeszélni vele egy időpontot, amikor le kellett nyugodtan feküdni valahol 20 percre. Ugyanazt a sós érzést éreztem akkor is a számban (ma, amikor a telefonom képernyőjének egy pontját megérintve bekapcsolom a gázkazánt, amely 30 kilométerre van tőlem, ez nem is tűnik már olyan csodálatosnak).
Ismeretségi körünkből sokan jártak hozzá. Elmondta, hogy akkor fedezte fel gyógyító képességét, amikor egyszer a macskájuk evés közben fulladozni kezdett, s ő meglátta, hogy hol van elakadva a falat, s azt egy mozdulattal kibillentette a helyéről, anélkül, hogy a macskához ért volna.
Sok év telt el. Már nem éltünk Moszkvában, de amikor arra jártunk, igyekeztünk felhívni s felkeresni. Jó volt megfürödni a jóindulatában és határtalan barátságában. Társadalomról, politikáról jobb volt nem beszélni vele. Néha kommentálta a hangos rádió híreit. Színészekkel, sportolókkal, s más nagy tehetségű emberekkel éreztem sokszor ugyanezt - az őstehetség és műveltség, s az annak nyomában járó tisztánlátás nem jár együtt feltétlenül. Inkább üdítő kivétel. Egy idő után rájöttem, hogy nem szabad semmit sem megdicsérni, ami az asztalán láttam – kis képet, vagy képeslapot, jelvényt vagy pici ikont. Mert azonnal nekem ajándékozta, megfellebbezhetetlenül. Ősz táján, készülve a találkozónkra, almát hozott a telkéről.

Egy hideg délelőttön komornak találtam. „Megjártam. Nagyon megjártam” – mondta leverten. Kiderült, hogy leálltak a veséi. Egyszer, amikor az otthoni városi telefonon hívtam, amit a felesége vett fel, s érdeklődtem hogylétéről, az asszony kifakadt: „Soha nem volt képes vigyázni magára! Az összes energiáját a betegekre pazarolta, akik közül sokan csak neki köszönhetően élnek…, ő meg…szenved.”
Már régen nem tudok róla semmit. Nem akarom tudni, él-e, hal-e. A képe a falunkon lóg. Jó ránézni, mert tekintete tele van izzó eleven sugárzó energiával, jóindulattal és bíztatással.