2015. aug. 17. Titoktörő AI Mate

Szerelmi gonosztevő, szerelmi áldozat

1 Az első gaztett, avagy terror az óvodában

A középső csoportban már nagyon komoly, kiforrott – és kiváltképp független – érzelmei vannak a kisembernek: szerelem (igen szerelem!) és barátság, már létezik a legjobb barát fogalma. Így volt ez velem is. Ez nem olyan, mint apu, anyu szeretete, az a szeretet – bár jóllehet, a legfontosabb – mégsem rajtam múlott, magától jelen volt, készen kaptam, nem volt saját „alkotás”.

Ugyanakkor az oviban ott volt Klányi Jóska, akiről már akkor tudtam, hogy a legjobb barátom, ezt meg is beszéltük, mintegy véd- és dacszövetséget kötve a többiekkel szemben, megállapodtunk, hogy sokkal jobban odafigyelünk egymásra, mint másokra, mindig együtt játszunk és étkezünk, soha nem hagyjuk egymást cserben.

S az élet értelme, amiért érdemes volt az édes álmokból felébredni, szürke, zajos utcákon, hideg, az ágy melegét végleg elfúvó szélben apuval elbotorkálni a gyárral – hol dolgozott, míg értem nem jött –  szemközti óvodába, ott egy zsibongó, szülő- és gyermektömegben az utcai ruhát ugyancsak kényelmetlen óvodaira cserélni, csupán azért, mert arra már felvarrták a megkülönböztető jelemet, egy pöttyös kalapos gombát, amiről nagykoromban megtudtam, hogy olyant hiába találunk, nem szabad megenni, mert mérgező, a közös reggeli. Ébredésem óta ez éltetett. Tudtam, ott – amellett, hogy az asztalnál ül legjobb barátom, Jóska – belenézhetek Baksai Zsuzsi hatalmas, gyönyörű kék szemébe, megcsodálhatom fodrokban gyöngyöző szőke haját, s újra és újra megbeszélhetem vele, hogy igen, mi szerelmespár vagyunk, fiú és lány, hiába vagyunk kicsik, hiába nem mondhatjuk el szüleinknek, mi ezt érezzük, s nincs ennél nagyobb kincsünk e titoknál kerek e világon. Az igazi ünnepnapok azok voltak, amikor valamelyikünk napos volt. Ilyenkor mi terítettük meg az összes gyerek asztalát, mi készítettük oda az evőeszközöket, tányért, bögrét. Akkor még nem tudtuk, miért irtózunk a matt, üresen megnyalva is rossz ízű alumínium kanalaktól, csak azt, hogy azt a néhány fényes, szépséges acél kanalat megnyalni kellemes. Nem tudtuk, miért tetszik sokkal jobban az a néhány finom, sima felületű porcelán bögre és tányér, mint a könnyű, de vastag, érdes kerámia. Mindenesetre, amikor naposok voltunk, ezeket a becses tárgyakat a saját asztalunkhoz halmoztuk fel, s ilyenkor különösen jól éreztük magunkat. Társunkká szegődött ilyenkor a tárgyak szépsége is.

Így teltek tökéletes boldogságban óvodai hétköznapjaim, Klányi Jóskával játszottam, mert valahogy a fiúk és lányok mindig külön játszottak és egészen más dolgokat, s amikor tehettük, Baksai Zsuzsival közel kerültünk egymáshoz, hogy megállapítsuk, szerelmünk  él és virágzik, s nincs jobb dolog ennél a világon. Nem múlt el pillanat a másik csoportba való átnézés, szemeink egymásba fúródása, s az ezt követő feltörő boldog érzés és mosoly nélkül.

S ezt a paradicsomi állapotot törte össze a „megy a zsuzsi-vonat, kattognak a kerekek” játék. Én éppen naposi teendőimmel végeztem, az edényeket kellett reggeli után visszavinnem a helyükre, s visszatértemkor azt láttam a teremben, hogy az összes gyerek összekapaszkodva egy sorban masíroz, énekelnek. Az én Zsuzsimat nem is láttam, s Jóskát is csak nehezen tudtam észrevenni valahol a sor közepén. Megállapítottam, hogy én nem vagyok köztük, itt állok egyedül a terem közepén, s csak nézem őket. Azt is megállapítottam, hogy a gyerekek megszűntek megkülönböztethetőnek lenni, nincs szőke, barna, fekete hajú kisfiú és kislány, csak egy fejekből, lábakból álló vonat van. Nem a gyerekek énekelnek, hanem a vonat énekel, nem a gyerekek lépegetnek, hanem a vonat halad. Szólítottam Klányi Jóskát, hogy jöjjön ki onnan, s kezdjük el napi játékunkat. Zsuzsit nem is láttam, őt elnyelte, feloldotta a tömeg. Jóska nem hallott meg, teljesen átadta magát a közös éneklésnek, a masírozásnak. Láttam átszellemült barna szemét, de azt is, hogy a rá jellemző csillogás hiányzik belőle. Nem értettem a helyzetet, csak azt, hogy ez nagyon rossz. Nekem nagyon rossz. Lehet, hogy nekik jó, de nekem nagyon nem. Az hogy a barátom nem hallotta meg többszöri hívó szómat, iszonyúan feldühített. Elvesztettem fejemet, nyilvánvalóan életemben először, azelőtt soha nem éreztem ilyent. Odarohantam, hogy tiszta erőből belerúgjak Jóska lábába! A vonat azonban tovahaladt, s a rúgás nem őt érte, hanem a mögötte haladó kislányt. Ez a vörös, göndör hajú, szeplős kislány egy már akkor is kiemelkedősen okos, ma már tudom, karizmatikus egyéniség volt. Olyan vezér alkat, a gyerekek gyakran csoportosultak körülötte, s szívesen játszottak vele, szívesen tették, amit ő mond. Ő mindenkit szeretett, mindenkivel kedves volt. Én is kedveltem nagyon. A rúgástól kidőlt a sorból, elesett, s fájdalmas sírásba kezdett. A vonat megállt, szétesett, mindenki körülállta őt. Pont őt! Mindenki megdöbbent a történteken, én magam is. Próbáltam vigasztalni, de csak sírt megállíthatatlanul. Csak hebegtem-habogtam, hogy én nem őt akartam, véletlen volt, én Klányi Jóskát akartam. Fel sem merült bennem, hogy a bűn maga a rúgás, nem pedig az, hogy egy ártatlannak okoztam fájdalmat. Nem így az óvó néni! Összeszorított ajakkal, dühös képet vágva szó nélkül kivitt a teremből a folyosóra. „Itt maradsz! Most megnézheted magad!” sziszegte. S visszaviharzott.

Magamra maradtam a folyosón. Csak néztem magam elé, s tudtam, hogy valami nagyon megváltozott körülöttem, éreztem, hogy az eddigi paradicsomi állapotnak vége, s valami visszafordíthatatlan folyamatba kerültem. Nagyon kellett pisilni. Akkoriban divat volt a német népviseletet idéző, kantáros, legombolós rövidnadrág, ez volt az ovis ruhám. A gombjai azonban csak felnőtt által nyithatóan szoros gomblyukakba kapcsolódtak. Benyitottam a terembe szólni az óvó néninek. Ő azonban a gyerekek által körülvett, még mindig szipogó kárvallott áldozatot vigasztalta, nem tudott rám figyelni. Becsaptam az ajtót, kirohantam az illemhelyre, s megpróbáltam letépni magamról a nadrágot, félrehúzni a nadrágszárat, sikertelenül. Bepisiltem. Középső csoportban. Ennél szörnyűbb élményt még soha nem éltem át. Visszamentem a folyosóra, s szótlanul megvártam, míg az óvó néni előkerül. Azonnal látta, mi történt. Ajka megvetően legörbült, s rám adott egy „szégyen-bugyit”, amit az ilyen balesetekre tartogattak. Ő bezzeg ki tudta gombolni a nadrágot. Majd visszavitt a terembe abban az öltözékben.

A továbbiakra nem emlékszem, csak halvány emlékeim vannak. Mintha Klányi Jóska valamelyest a barátom maradt volna. Baksai Zsuzsi rám se nézett többé, életem első szerelme csúfos véget ért.

Egyetlen egyszer még találkoztam vele évekkel később kisiskolásként egy úttörőházi szakkörön, furcsa módon sötét, egyenes haja volt, persze még mindig gyönyörű. Barátnőjével sugdolóztak: „Te, nem ez az a fiú, akibe szerelmes voltál az oviban?” „Mit képzelsz? Dehogy! Haggyál már!”